Egyszer egy hatalmas tóban, ahol a vízi élőlények sokasága élt összetalálkozott egy szitakötőlárva és egy pióca. Beszélgetni kezdtek.
- Én úgy érzem, hogy egyszer kikerülök ebből a mocsárból. Eljutok majd egy másik világba, amely szebb és igazibb, mint ez a mostani – mondta a szitakötőlárva.
- Ostoba vagy – morgott a pióca. Nincs semmiféle másik világ. Ez csak a te elméd játéka.
- De igen, kell lennie egy másik világnak! Különben mi húzna mindig fölfelé, hogy többet és jobbat akarjak? Egyszer már láttam is valamit. Nagyon homályosan, de igaz volt. A víz felszínén kidugtam a fejem egy pillanatra és csodálatos világot láttam.
- Nem láttál te semmit! – Kételkedett a pióca. – Csak a képzeleted játszott veled. Higgy nekem. Én keresztülúsztam az egész tavat, már többször is, oda-vissza. Csak ez a tó létezik, ez a tó az egész világ és a világ és valóság semmi más nem lehet, mint ez a tó.
- Nem, nem, higgyél nekem. Fényeket láttam, és a fény titkos üzenetét hallottam a szívemben.
- Ostoba vagy – felelte a pióca, de hangja elakadt, mert a szitakötőlárva szétfeszítette a burkot melyben élt, szárnyai kezdtek nőni. Szépen kifejlődött az egész teste és felúszott a víz felszínére.

Meglátta a magasban csillogó napfényt. Nagyon boldog volt, hogy hitt a fenti szebb világban, és mély szánalommal gondolt a piócára, aki továbbra is ott tekergett a tó mélyén.