És akkor elkezdődött a tárgyalás!
- A vádlott álljon fel! Neve?
- Bíró vagyok, kérem…
- És hol van a vádlott?
- Hogyhogy hol van, drága bíró úr? Hát én vagyok! Bár nem szívesen…
- Nézze, kérem. Az imént azt mondta, hogy maga a bíró. Tehát ön kapta azt a két megrendítő pofont.
- Méghogy én? Nahát, nem azért, de az a fickó még nem született meg. Egyébként sem lennék bíró semmi pénzért!
- Az Isten szerelmére, hát nem éppen most állította, hogy ön bíró?
- Ja, vagy úgy! A nevem Bíró, tisztelettel. Bíró Levente. Most mondja, hogy összehozott bennünket a sors. Ön is bíró, én is Bíró vagyok.
- Én Lakatos vagyok! – harsogott ingerülten a bíró. – Foglalkozása?
- Lakatos! – nyögte kissé félénken a vádlott, és érezte, hogy ez súlyosbító körülmény. Nem csalódott.
- Ember! – kezdett parázslani a bíró. – Maga ugrat engem?
- Ugyan, dehogy, kérem. Nekem már az apám is lakatos volt, a nagyapám is…
- Nem fogja elhinni, de nekem is!!!… Na, hol is hagytuk abba…Szóval ön is lakatos.

- Kissé már keverni tetszik a dolgokat. Csak én vagyok lakatos. A Lakatos úr bíró, ugyebár. És igaz, hogy én Bíró vagyok, de azért nem vagyok bíró, hanem lakatos.

A bíró hosszú kortyokkal ivott, hogy időt nyerjen.
- Ön tehát Bíró Levente, lakatos. Megy ez, mint a karikacsapás, nem igaz?

A további adatok felvétele, ha lehet, még ennél is gyorsabban ment. Mindössze a munkahely megnevezésének kapcsán éleződött ki ismét a helyzet.
- A sirokkói járásbíróságon dolgozom – mondta gyanútlanul a vádlott.

A bíró talpra szökkent.
- Egyszer már eljutottunk odáig, hogy ön nem bíró!
- Már hogyne volnék Bíró? – kezdett fortyogni a vádlott is. – Bíró Levente vagyok. Lakatos.
- Akkor mit keres a bíróságon?!
- A kilincseket javítom. Tudniillik, mint említettem, lakatos vagyok. De nem úgy, mint ön. Mert ön bíró. Annak ellenére, hogy Lakatos.

A bíró a gyomrára szorította a kezét, és különböző tablettákat készített elő.
- Lépjünk tovább! – suttogta rimánkodva. – Mondja el részletesen, hogyan történt a dolog.
- A Mesterrel néztük együtt a meccset. Kollégám a műhelyből…
- Szóval a főnöke is ott volt.
- A főnököm utálja a focit. A Mester volt ott.
- Megőrülök!!! Egy lakatosműhelyben tudtommal a főnököt hívják mesternek!
- Egy pillanat. Nálunk a főnököt Manónak hívják. Akit Mesternek hívnak, az ipari tanuló. Mester Géza, tetszik érteni?
- Nem értem, de nem is érdekel. Tovább!
- Ezt mondta a bíró is! Pedig bármire megesküszöm, hogy 11-es volt!
- Ne kezdje, barátom, ne kezdje. Egyszer már tisztáztuk, hogy maga a Bíró.
- Most a játékvezetőről beszélek, Allahnál fényesebb orcájú bíró úr! Ez a bíró nem Bíró, hanem Levente.

A bíró hörgő hangokat hallatott.
- A Levente is maga! Jaj, a gyomrom! Bíró Levente!!!
- Ez tagadhatatlan. Az a bíró azonban nem Bíró, mint ahogy a bíró úr sem Bíró, hanem Lakatos. Ettől eltekintve az a bíró Levente. Levente Konrád. Nincs ennél egyszerűbb dolog ezen a kerek világon. Mert például én Bíró is vagyok, meg lakatos is, mégse vagyok se Lakatos, se bíró…
-…A játékvezető tehát továbbot intett.
- Pontosan. Még most is megrezdül a fejem, ha erre az esetre gondolok. A Pereces hatalmas dobása egészen a tizenhatoson belülre szállt. Ez annyira meglepte a Dobót, hogy kézzel ért a labdához. Tisztán láttam!
- Nem értem!…Nem értem!…- siránkozott a bíró. – Hogy jön ahhoz a pereces, hogy ő dobja be a labdát? Másrészt mi abban a feltűnő, ha a dobó játékos kézzel ér a labdához? Hát mivel érjen hozzá, könyörgöm, mivel…?!
- Csak sorjában…csak sorjában. Először is mi kifogása van a Pereces ellen? Az ellenfél térfeléről mindig ő végzi a bedobásokat. Mint említettem, hatalmas dobása van.
- Remek!…És hová teszi közben a pereceket?
- A pereceket? – csuklott fel a vádlott. – Vagy úgy!.. Nos, amikor azt mondom, hogy Pereces, akkor egyáltalán nem a lelátón péksüteményt áruló fickóra gondolok, de nem ám! Hanem Pereces Tónira, a Sirokkó balhátvédjére. Aki a lelátón perecet árul, az nem a Pereces. Azt a manó tudja, hogy hívják!
- Szóval az ön főnöke tudja, hogy ki a pereces?
- Kapaszkodjon meg a csengettyűjében, bíró úr. Nem tudja.

A bíró lenyelte a tablettákat, és még hosszabban ivott.
- De hiszen most mondta, hogy a Manó tudja. Az ön főnöke. Aki egyébként nem azonos a Mesterrel, mert az viszont ipari tanuló. Na, mit szól, hogy figyelek…?
- Ennyit a perecesről! – mondta szomorúan a vádlott. – Felőlem lehet Németh is, Juhász is…

- Nem lehet! – csapott le diadalmasan a bíró. – A német juhász egy kutyafajta. Na, könnyítsen a lelkén, barátom. Láthatja, hogy sok mindent tudunk…
- Látom…azt látom. De azt is láttam, hogy a Dobó kézzel ért a labdához!
- Mivel a bedobást kézzel végzik el. Ennyit még én is tudok, noha nem vagyok bíró! Illetve bíró vagyok, a mindenségit!
- Ami a Dobót illeti, az nem a Pereces, aki a bedobást elvégezte; aki viszont nem pereces, hanem balhátvéd, hanem Dobó István, az Illaberek középhátvédje. Foglalkozására nézve…
- Tudom. Várkapitány.
- Nem egészen. Csapatkapitány.
- Elég!…Szóval kézzel ért a labdához. És akkor mit tett ön?
- Természetesen ordítani kezdtem: “Mester!” – “Maga nálam még inas sem lehetne!”

A bíró elhatározta, hogy további keresztkérdéseket tesz fel, bár egy kicsit már kaparta az asztalt.
- Először: miért ordította szegény Mesternek, aki maga mellett ült, hogy ő még inas sem lehetne magánál, amikor ő inas magánál? Másodszor: mit tehet szegény Mester arról, hogy a bíró nem adta meg a 11-est?
- Bíró úr!… Adjon tíz évet, de ne kínozzon tovább! Én a bírónak ordítottam, hogy mester!
- Pedig ő Levente!
- Én vagyok a Levente!
- De maga nem bíró!
- De Bíró is vagyok!
- Ön lakatos!
- Maga a Lakatos!

A bíró tébolyultan megrázta a csengőt.
- Orvost!… Van orvos a teremben?
- Suszter vagyok! – lépett oda egy úr a hallgatóság soraiból.; Valami baj van?
- Kerítsen egy orvost, barátom! – szólt segítőkészen a vádlott. – A bíró úr, úgy látszik, rosszul lett.
- De kérem, én orvos vagyok!
- Akkor meg mit suszterezik itt?
- Már velem is kezdik?… Dr. Suszter Árpád vagyok. Elmeszakértő, szerencsére.
- A tárgyalást berekesztem! -nyögte fáradtan a bíró. – Délután folytatjuk!

Az orvos néhány injekcióval helyrepofozta a küzdő feleket, úgyhogy délután megkezdődhetett a játékvezető kihallgatása.
- Kérem, Bíró Levente vádlott azt állítja, hogy ön nem sípolt, amikor kellett volna.
- Zavaros helyzet volt. Én mindenesetre kinéztem a Síposra, hogy int-e? A Sípos nem intett. Tehát nem sípoltam.
A bíró ebben a pillanatban kezdett papírrepülőket hajtogatni az aktákból.
- Hát nem magánál volt a síp? – kérdezte, de máshol járt.
- A síp nálam volt. A Síposnál zászló van. A Sípos csak inthet, mert ő a partjelző. Világos? Na, és akkor a Bíró úr elkezdett ordítani…
- Én…? – tért vissza a valóságba a bíró. – Méghogy én…?
- Természetesen a vádlott. Erre én félbeszakítottam a játékot, és hozzájuk léptem, hogy csendre intsem őket. Azonban nekem estek, és…
- Kérem, én a Mesternek akartam lekenni egy atyait – pattant fel a vádlott, de elhajolt. Ily módon történhetett, hogy a bíró sporttársat illettem a tenyeremmel.
- Megpofozta önt a Bíró, vagy sem? – kérdezte a bírótól a bíró.
- Kérem, engem azon a délutánon többen is megpofoztak. Hogy a Bíró úr is köztük volt-e…
- Én…? – sikoltozott hisztérikusan a bíró. – Méghogy én…?
- Ön tudtommal Lakatos.
- Én vagyok a lakatos! – mondta vicsorítva Bíró úr. – És Bíró is vagyok! És Levente is!
- Nono! – intette a játékvezető a vádlottat. – Én vagyok a bíró. És a Levente is. Levente Konrád.

- Elég!!! – üvöltött a bíró. – Máglyára velük! Én vagyok a bíró!
- Én!
- Én!

A verekedőket csak nagyon nehezen lehetett szétválasztani. Közben több rendőr is megsebesült. És a végén csakugyan nehéz lett volna megmondani, hogy melyikük a bíró, a lakatos vagy a játékvezető.
Ezt még a Suszter sem tudta hamarjában. Pedig ő orvos volt…

Na az ilyet kell ott helyben megsimogatni a vaslapáttal